Néha.

Néha úgy érzem, hogy élek, dobog a szívem, lüktet a vér az ereimben.
Néha csak egy test vagyok.
Állok a tükör előtt, borotválkozom. Lassan húzom a pengét a bőrömön, a borotvahabnak köszönhetően szépen könnyedén siklik. Megvágom magam majdnem, de mégsem. Élvezem amit csinálok, szeretek borotválkozni. Belebámulok a tükörbe, kékeszöld szempárt látok, furcsa láng lobog bennük. Hosszasan nézem magam, mintha bármi is megváltozna ettől.
Ok – okozat. Mondom magamnak csendesen. Mintha újszülött lennék akit meg kell tanítani mindenre. Holott nagyon jól tudom mi miért történik, és minek köszönhető. Az utóbbi időben, sokszor csak figyelek, és tanulok. Rájövök összefüggésekre, és elraktározom magamban az információt.
Hátrébb lépek, megnézem magam a tükörben. Hirtelen egy pillanatra mintha V. állna mögöttem és átölelne. Haja a vállamra omlik, nevet, és átkarol. Kitágult pupillákkal meredek a képre, de amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnik a kép. Eljátszom a gondolattal, előszedem a régmúlt nőit egy pillanatra. Mindegyik ugyanúgy ölel, de mégsem jó, valami hiányzik. Jöhetnek a mostaniak. Szőkék-barnák, közel és távol lévők. Egyiket a másik után képzelem el, ugyanúgy mosolyognak, de számomra csak üres porcelánbabák. Szomorúan hangzik ez, de a helyzet valójában nem ilyen rossz.
Van még időm, és rengeteg a választási lehetőségem. Csak ne lennék ennyire makacs, és kicsit rá tudnám venni magam arra, hogy nyitottabb szemmel járjak a világban. Sokkal sokkal boldogabb lehetnék mint most.