Az egyik pillanatban még egymás mellett fekszünk V. és én. Átölelem, becsukom a szemem és már alszom is. A másikban apuval ülünk egy bevásárlóközpontban a havi egyszeri beszélgetések megszokott helyszínén. Körülöttünk emberek, arc nélkül, mint egy hatalmas massza hömpölyög a tömeg körülöttünk. Zaj, beszédfoszlányok, gépek hangjai közül szűrődik ki apa hangja. Ránézek, hallom amit beszél fel is fogom, de igazából a szemét nézem. Egyvalamit látok, hogy fáradt, nem a régi fényében ragyognak a szemei. Azért annak örülök, hogy úgy éreztem büszke ránk. Nekem is és öcsémnek is látszólag el van rendezve az életünk, megvan, hogy melyikünkből mi lesz, nagyjából. Persze még rengeteg dolog változhat, de azért szülőként nem lehet olyan rossz érzés, ha ott ül előtted a két gyereked, és normálisan fel tudtad őket nevelni, nem zülöttek el, és nagyjából olyanok lettek amilyennek szeretted volna őket nevelni. A következő pillanatban öcsi és én ülünk a buszon, és próbálunk aludni. Újra és újra lecsukódik a szemem, de elaludni mégsem tudok. Várok valamire, de magam sem tudom mire. A következő emlékem V.-nél van, a macskát próbálom simogatni, de ő ellenáll. A szőnyegen fekszem, és fáj a térdem. Lassan simítok végig a szőnyegen, szeretek érezni minden egyes kis dudort, kitüremkedést az anyagban. Becsukom a szemem és hallgatózom. V. játszik, a tévé szól a sarokban én pedig elképzelem, hogy visszapörgetem az idő kerekét arra az időpontra amikor először voltam abban a lakásban. Élénken él bennem az egész, minden olyan új volt, és idegen, de mégis jó. Mennyi idő eltelt azóta, és mennyi minden történt. Végig tudom pörgetni az emlékeimet, mint egy gyorsított filmet és szórakoztatom magam. A következő pillanatban hazafelé robogunk, a kezemben egy szendvics én pedig jóízűen eszem. Havas az út, öcsi játszik az autóval, csúszkálunk ide-oda. Élvezem, hátulról nevetés hallatszik. V. az egy másik szendviccsel. Az utolsó csúsztatásnál, megcsúszik az autó, hirtelen sok lesz kicsit, bennem pedig megdermed a vér, de csak egy pillanat az egész, egy intő jel, hogy mivel játszunk, és már megyünk is haza. Otthon ismét valami különös érzés kerít hatalmába. Déjá-vu-m van, mintha pontosan ugyanez megtörtént volna máskor is. Mindegy, nem gondolkodom, nem gondolok a holnapra, arra, hogy mi miért történik, és sikerül egy kicsit felszabadulnom is. Elengedem magam és nem kattogok. Érzek és érintek idő és tér nélkül. Fekszünk a kádban, ketten, nyakig habosan, és arra gondolok bárcsak meg tudnám őrizni ezeket a pillanatokat. A bőröm a bőréhez ér, élvezem, hogy egészen a közelemben van, és hallgatom ahogy dobog a szíve. Látok megszületni egy buborékot, és meghalni. Aztán este későn, amikor elalszunk megint eszembe jut, a pillanat eltűnik, mindig. Próbálom jól az eszembe vésni, megbecsülni. Hiszen ínséges időkben ezekből táplálkozom. Ezekből is.
Nem nehéz engem boldoggá tenni azt hiszem. Tegnap azt mondtam, boldog vagyok. Nem gondoltam bele, hogy meddig tart majd, vagy mi lesz utána. Csak és kizárólag az érdekelt, hogy ott akkor éppen én milyen jól érzem magam.
0
