Sötét.

14:35
Belépek a terembe újra, mint már oly sokszor. Köszönök a tanároknak, és jó kedvűen ülök a helyemre.
15:10
Már állok, előttem a háromtagú matekszigorlat bizottság.
- Kedves hallgató, az előző két tételt nagyszerűen elmondta, most mondjon kérem valamit az Improprius integrálokról.
Katt. Az olvasófej végigfut, de nem talál semmit. Katt. Ismét végigfut a keresés. Eredménytelen.
Ökölbe szorítom a kezem, körmeim a tenyerembe mélyednek, és kihúzom magam.
Nem tudom bassza meg, nem jut eszembe – Gondolom magamban. Tekintetem a középsőre emelem.
A tanárok tekintete szinte átégeti a fejemet. Hirtelen melegem lesz, szorítani kezd a nyakkendő, érzem ahogy lüktet a vér az artériában. Nincs levegő. Fulladok.
- Na fiatalember, eddig olyan jól ment, ne okozzon most csalódást. – Mondja kedvesen a középső. Ő a legnagyobb koponya mind közül, egyben ő a legnagyobb szemét a három közül is. Látom rajta ahogyan egyre jobban idegesíti, hogy nem jut eszembe a válasz.
Jobb oldalt ül, a volt oktatóm. Normális, kedves embernek ismerem. Segíteni próbál:
- Kolléga, figyeljen,legyen f(x) függvény értelmezve az (a,végtelen) intervallumon, és annak bármely véges részintervallumán legyen integrálható. Ha létezik az.. na innen már azt hiszem menni fog.
Erőt veszek magamon, és elismételem amit mondott. Lázasan zakatolnak a kerekek a fejemben, de nem akar jönni a megoldás.
Hideg verítéket érzek, ahogy végigcsorog a hátamon. Minden idegszálammal a tananyagra koncentrálok, amit tudom, hogy tökéletesen tudok, hiszem megtanultam. Az Improprius integrálokat is. Tudom. Látom magam előtt a lapot, de csak a tetejét. A többi homály. Képtelen vagyok felidézni.
- Nem jut eszembe, elnézést. – mondom halkan, és szinte elsüllyedek szégyenemben.
- Na akkor nézzünk valami mást. – mondja a középső idegesen. – Nem hiszem el, hogy ezt sem tudja.
Mögöttem papírzörgés, ideges motoszkálás. Van akinek már az írásbelivel is meggyűlik a baja. Nekem ezúttal hibátlan lett. Puskázni senki sem próbál, mert az sosem végez.
- Tehát vegyünk valami egészen egyszerűt. A diszkrét valószínűségi változóról beszéljen kérem kicsit.
Végre valami amit tudok. Magabiztosan mosolygok, és belekezdek a tételbe. Legalább 5 percig beszélek, tulajdonképpen szóról szóra elmondom az egészet. Visszatér a vér a kezembe, már nem is zsibbad annyira a lábam sem. A két szélső tanár elégedetten nyugtázza a feleletet, azonban a középsőnek valamiért még mindig nem tetszik.
- Fiatalember, tudja mit hagyott ki?
- Nem. – felelem hosszas gondolkodás után. Ha tudnám, már régen elmondtam volna.
- A valószínűségi változó véletlenszerűen vesz fel értékeket. Ezzel kellett volna kezdenie. Így az egész amit elmondott értelmetlen.
Meredek szótlanul a tanárra. Megszoktam már, hogy belekötnek abba amit mondok, de ez egy kicsit nyakatekert magyarázat, a ‘miért nem jó már megint amit mond’-ra.
- Nos nézzük akkor, négyet kérdeztünk, ön kettőt tudott, kettőt pedig nem. Itt nálunk nem találgatni kell kérem, miért nem tudja megtanulni rendesen a tételt, nem hiszem el, hogy a mai fiatalok között nincsen olyan akit érdekelne a matematika. – Mondja feldúltan. Az egyik szélső tanár bólogat, a másik ráncolja a homlokát. Látszólag nem ért egyet, mégsem szól közbe. Miért nem szól közbe? Miért nem mer szembehelyezkedni vele?!
- Elnézést, hogy közbeszólok. Tényleg, igaza van önnek, biztosan nem jól mondtam el a tételt, azonban a nagyját és a logikáját tudtam, kérem ,nem kell, hogy kivételezzenek velem, de ha van rá mód kérem engedjenek át, nekem az állásom múlik ezen. – Kérem őket, teljes tisztelettel, de határozottan. Belül azonban már a kétségbeesés határán vagyok, nem hiszem el, hogy megint meg akarnak húzni.
- És ha magát átengedjük, akkor a következőt is engedjük át? Fiatalember, megérthetné, hogy a dolgok nem így működnek. Ez egy főiskola, nem pedig holmi szívesség központ.
- Tudom kérem, de nagyon nehezen lett munkám, és olyat csinálok amit szeretek. Ha kell én a jövő évben is eljövök, vagy írok valami munkát, kidolgozok egy témát. Csak van valami megoldás. – Végignézek a tanárokon. A két szélső, próbál kedvesen mosolyogni, de a középső csak nem hagyja magát.
- Nekem semmi bajom önnel, nagyon kedves, normális fiatalember, megtisztelt bennünket azzal, hogy szépen illendően felöltözött a szigorlatra, úgy is látom, hogy készült. De nem eleget. Ne búsuljon, majd legközelebb sikerülni fog, ha kellőképpen felkészül. Mennyi készült?
- Fél évet. – mondom könnyek között.
- Na, az már majdnem jó, eljön legközelebb meglátja könnyedén veszi majd az utolsó akadályt is.
- Köszönöm, viszontlátásra.
16:07
Képszakadás. Fogalmam sincs, hogyan jöttem ki az épületből, vagy kivel beszéltem közben. Innentől csak arra emlékszem, hogy Kornél kérdezi, az autóban, hogy sikerült-e, amikor már hazafelé utazunk. Nem bírok megszólalni, nem jön ki hang a torkomon. Csak a fejemet rázom, és nyelem a könnyeimet. Nem hiszem el, nem hiszem el, hogy már megint nem sikerült.
- Szarjál bele, köcsög banda ez mind, csak a pénz kell. Jövünk a nyáron ne parázz.
Fulladok. Nem kapok levegőt. Hánynom kell. Kétségbeesetten lehúzom a nyakkendőt a nyakamról, recseg ropog az ing nyaka, valószínűleg egy gomb le is szakad, de nem érdekel. Kibámulok az ablakon, de nem látok semmit, minden olyan gyorsan suhan el.
A munkám, a családom, a barátaim. Mintha minden eltűnne. Sötétben vagyok, egyedül. Amitől a legjobban félek. Gyűlölök egyedül lenni.

Kornél utólag elmeséli, hogy rögtön utána elaludtam a kocsiban. Akkor keltett fel, amikor a városba értünk. Rendes volt, hazahozott, hogy ne kelljen buszozgatnom még. Őt is meghúzták de lazán fogta fel. Egyszer úgy is meglesz – ezzel búcsúzott tőlem. Itthon befeküdtem az ágyamba. Ruhában, magamra húztam három takarót, és azon gondolkodtam mi lesz most. Próbáltam végigjátszani minden lehetőséget, aztán megint elaludtam.
20:13
Arra keltem fel, hogy öcsiék hazaérnek a kórházból.
22:49
Valószínű, hogy nem hosszabbítják meg a próbaidőmet így. Reálisan nézve ez fog következni. Tehát fel kell készülnöm erre az eshetőségre, és pontosan tudni kell mit fogok csinálni ha így alakul. Munkát kell újra találnom és minél hamarabb befejezni az iskolát. Csalódást okoztam magamnak ismét, magamnak és a családomnak. De főleg magamnak, azért mert tudom, hogy mennyit tanultam rá, és lelkiismeret furdalás nélkül mentem vizsgázni. Egyszerűen az a gond, hogy lelkileg nem bírom el a terhet, ha tudom is, annyira nagy volt a nyomás, hogy nem bírtam megfelelni.
Meg kell próbálni megbeszélni a dolgokat, hátha maradhatok. Hiszen mindent amit csak rám osztottak, becsületesen és a képességeimhez mérten jól megcsináltam. Mindezt nagyképűség nélkül mondhatom. Fel kell használni a meglévő kapcsolatokat, és mindent meg kell tenni, amit csak tudok.
Igazából elmondani a legrosszabb. Azt kívánom bár csak ne kéne megmondanom senkinek. Holnap a főnököm szemébe nézni, kegyetlen lesz.
De felállok innen is, szerzek egy matektanárt, aki inkább pszichológus mint matektanár, és a nyáron megcsinálom. Ha nem akkor a télen, ha akkor sem akkor következőre. Addig megyek amíg meg nem lesz.

Néha.

Néha úgy érzem, hogy élek, dobog a szívem, lüktet a vér az ereimben.
Néha csak egy test vagyok.
Állok a tükör előtt, borotválkozom. Lassan húzom a pengét a bőrömön, a borotvahabnak köszönhetően szépen könnyedén siklik. Megvágom magam majdnem, de mégsem. Élvezem amit csinálok, szeretek borotválkozni. Belebámulok a tükörbe, kékeszöld szempárt látok, furcsa láng lobog bennük. Hosszasan nézem magam, mintha bármi is megváltozna ettől.
Ok – okozat. Mondom magamnak csendesen. Mintha újszülött lennék akit meg kell tanítani mindenre. Holott nagyon jól tudom mi miért történik, és minek köszönhető. Az utóbbi időben, sokszor csak figyelek, és tanulok. Rájövök összefüggésekre, és elraktározom magamban az információt.
Hátrébb lépek, megnézem magam a tükörben. Hirtelen egy pillanatra mintha V. állna mögöttem és átölelne. Haja a vállamra omlik, nevet, és átkarol. Kitágult pupillákkal meredek a képre, de amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnik a kép. Eljátszom a gondolattal, előszedem a régmúlt nőit egy pillanatra. Mindegyik ugyanúgy ölel, de mégsem jó, valami hiányzik. Jöhetnek a mostaniak. Szőkék-barnák, közel és távol lévők. Egyiket a másik után képzelem el, ugyanúgy mosolyognak, de számomra csak üres porcelánbabák. Szomorúan hangzik ez, de a helyzet valójában nem ilyen rossz.
Van még időm, és rengeteg a választási lehetőségem. Csak ne lennék ennyire makacs, és kicsit rá tudnám venni magam arra, hogy nyitottabb szemmel járjak a világban. Sokkal sokkal boldogabb lehetnék mint most.

Ha meg kérdeznéd.

“Ha megkérdeznéd, hogy mit nem mondtam el?
Van-e még szó, amit mondani kell?
Van-e még szó, kimondható?
Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék…”

… szeretem ezt a számot. Mostanában sokszor dúdolgatom magamban.
Ennél a számnál csak ez a vers tetszik jobban:

József Attila

Szerelmes vers

Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!

Tetszik.
Mellettem egy nagy bögre gőzölgő tea, már-már a szokásos esti adag azt mondhatom. Fáradt vagyok, dolgoztam, matekoztam, stresszeltem (amit ugyan nem kellett volna), edzettem. Jön a szigorlat nem sokára, és vannak olyan pillanatok amikor úgy érzem elfelejtettem mindent amit tanultam, máskor meg lazán vágom a tételeket, bárki kérdezhet belőle bármit és fel tudom mondani. Remélem ezúttal nem lesz semmi komplikáció, bár izgulok kicsit, de igyekszem megoldani az egészet.
Még mindig a hétvége hatása alatt állok, szimplán nagyon jól éreztem magam. De igyekszem kiverni a fejemből az egészet, mert felfogtam, hogy így kell tennem.

Tovatűnő pillanatok.

Az egyik pillanatban még egymás mellett fekszünk V. és én. Átölelem, becsukom a szemem és már alszom is. A másikban apuval ülünk egy bevásárlóközpontban a havi egyszeri beszélgetések megszokott helyszínén. Körülöttünk emberek, arc nélkül, mint egy hatalmas massza hömpölyög a tömeg körülöttünk. Zaj, beszédfoszlányok, gépek hangjai közül szűrődik ki apa hangja. Ránézek, hallom amit beszél fel is fogom, de igazából a szemét nézem. Egyvalamit látok, hogy fáradt, nem a régi fényében ragyognak a szemei. Azért annak örülök, hogy úgy éreztem büszke ránk. Nekem is és öcsémnek is látszólag el van rendezve az életünk, megvan, hogy melyikünkből mi lesz, nagyjából. Persze még rengeteg dolog változhat, de azért szülőként nem lehet olyan rossz érzés, ha ott ül előtted a két gyereked, és normálisan fel tudtad őket nevelni, nem zülöttek el, és nagyjából olyanok lettek amilyennek szeretted volna őket nevelni. A következő pillanatban öcsi és én ülünk a buszon, és próbálunk aludni. Újra és újra lecsukódik a szemem, de elaludni mégsem tudok. Várok valamire, de magam sem tudom mire. A következő emlékem V.-nél van, a macskát próbálom simogatni, de ő ellenáll. A szőnyegen fekszem, és fáj a térdem. Lassan simítok végig a szőnyegen, szeretek érezni minden egyes kis dudort, kitüremkedést az anyagban. Becsukom a szemem és hallgatózom. V. játszik, a tévé szól a sarokban én pedig elképzelem, hogy visszapörgetem az idő kerekét arra az időpontra amikor először voltam abban a lakásban. Élénken él bennem az egész, minden olyan új volt, és idegen, de mégis jó. Mennyi idő eltelt azóta, és mennyi minden történt. Végig tudom pörgetni az emlékeimet, mint egy gyorsított filmet és szórakoztatom magam. A következő pillanatban hazafelé robogunk, a kezemben egy szendvics én pedig jóízűen eszem. Havas az út, öcsi játszik az autóval, csúszkálunk ide-oda. Élvezem, hátulról nevetés hallatszik. V. az egy másik szendviccsel. Az utolsó csúsztatásnál, megcsúszik az autó, hirtelen sok lesz kicsit, bennem pedig megdermed a vér, de csak egy pillanat az egész, egy intő jel, hogy mivel játszunk, és már megyünk is haza. Otthon ismét valami különös érzés kerít hatalmába. Déjá-vu-m van, mintha pontosan ugyanez megtörtént volna máskor is. Mindegy, nem gondolkodom, nem gondolok a holnapra, arra, hogy mi miért történik, és sikerül egy kicsit felszabadulnom is. Elengedem magam és nem kattogok. Érzek és érintek idő és tér nélkül. Fekszünk a kádban, ketten, nyakig habosan, és arra gondolok bárcsak meg tudnám őrizni ezeket a pillanatokat. A bőröm a bőréhez ér, élvezem, hogy egészen a közelemben van, és hallgatom ahogy dobog a szíve. Látok megszületni egy buborékot, és meghalni. Aztán este későn, amikor elalszunk megint eszembe jut, a pillanat eltűnik, mindig. Próbálom jól az eszembe vésni, megbecsülni. Hiszen ínséges időkben ezekből táplálkozom. Ezekből is.
Nem nehéz engem boldoggá tenni azt hiszem. Tegnap azt mondtam, boldog vagyok. Nem gondoltam bele, hogy meddig tart majd, vagy mi lesz utána. Csak és kizárólag az érdekelt, hogy ott akkor éppen én milyen jól érzem magam.

Pro és kontra.

A neten olvasgattam mindenféle cikket, többek között arról, hogy ha egy házasság tönkremegy az esetek nagyobb részében válás a megoldás sok ember számára. Úgy látom két tábor van, az egyik aki azt mondja, hogy van amit nem kell erőltetni, inkább el kell válni. A másik tábor meg azt hangoztatja, hogy hiba eldobni egy 5-10-20 éves kapcsolatot, csak meg kell tudni újulni, és mindkét embernek akarnia kell. Nem tudom melyik táborral szimpatizálok jobban, mert úgy érzem valahol mindkettőnek igaza van. Van amikor már nem érdemes próbálkozni, és van amikor próbálkozni kell. Persze van itt még néhány tényező amit nem lehet figyelmen kívül hagyni egy házasságban/kapcsolatban főleg azt, ha van egy gyerkőc is. Bár manapság nem hiszem, hogy sokan lennének azok, akik azért nem válnak el, mert próbálják a gyerek érdemeit is figyelembe venni. Sokszor írtam már életemben, de most is le fogom megint. Egy válásnál egyetlen ember van aki biztosan rosszul jár. A gyerek. Aki azt szajkózza, hogy két különélő szülő is tud tökéletesen gyereket nevelni az szerintem nem mond igazat. Tudom magamon, látom a környezetemben élőkön. Van akit a szülei válása 40 évesen küldött padlóra, van akinek tizenévesen váltak el a szülei, és tíz év távlatából még mindig nem tudta feldolgozni és szenved a válás hatásaitól. Persze nem azt gondolom, hogy maradjon együtt két szülő ha már nem érdemes és ölje egymást, de legalább ha úgy döntenek, hogy van értelme együtt lenni, a gyerek miatt is, meg maguk miatt is, akkor törekedni kell arra, hogy megoldják a problémákat.
Mostanában sokszor gondolkozom ezen a pro és kontra dolgon. Mindent ami az életemben van mérlegelek, hogy mennyire éri meg nekem. Csúnyán hangzik de az olyan dolgok amelyekbe többet adok mint amennyit kapok, nem kellenek az életembe. Azt hiszem ezzel mindenki így van. Még akkor is ezt mondom, ha tudom, hogy alapvetően olyan típus vagyok aki jobban szeret adni mint kapni, és ezt halál komolyan gondolom. Nem önfényezés, de sokkal jobb érzés megajándékozni valakit, mint ajándékot kapni. Amikor én kapok valamit, sokszor nem is tudom hogyan fejezzem ki eléggé az örömömet, pláne ha olyan dolog amire vágytam, vagy valami meglepetés. Mert a meglepetéseket azért szeretem.
Szóval a pro és kontra. Igyekszem alkalmazni a mérleg elvet, az egyik serpenyőben a pozitív dolgok vannak, a másikban a negatívak. Ha pedig a negatívak vannak többségben az már régen rossz. Próbálok persze az eszemre is hallgatni, de az esetek nagy részében nem sikerül. Ez persze szerintem nem baj, de sokszor sok kellemetlenségtől kíméltem volna meg magam amennyiben legalább egy kicsit az eszemre hallgatok. De akkor persze simán gondolhatom azt, hogy mindazt a tapasztalatot amit akkor szereztem amikor megégettem magam ilyen-olyan esetekben, azt sosem szereztem volna meg. Mindegy is, tökéletesen úgy sem fogom tudni csinálni sosem.
Meglepő mennyivel erősebb vagyok mint néhány hónapja, nem csak fizikálisan hanem lelkileg is. Sokkal céltudatosabb, határozottabb lettem, és egyre kevesebbet stresszelek. Ez pedig pozitív változás, amire mindig szükség van. Kevésbé vagyok lusta, és egészen jól érzem magam a bőrömben. Bár úgy vagyok vele az elkövetkezendő néhány év az építkezés “átmeneti” éve lesz, mert az előző években igazán olyan életet éltem amilyet csak kívántam. Tehát valamit valamiért, most alakuljon bárhogy, később sokkal jobb lesz minden.
Na irány az uszoda, vár a szauna és a feszített víztükör.

Csak azt ne.

Álmomban, egy nővel mentünk kézen fogva. Én meg nem akartam,hogy így menni, de minél jobban próbáltam kihúzni a kezem annál inkább szorította. Átmentünk egy zebrán, és arra gondoltam, hogy na én most itt megszököm mert nem akarok vele lenni, hanem mással akarok lenni. Egyáltalán sétálgatni sem akarok vele, nemhogy a kezét megfogni. Ahogy átértünk a gyalogátkelőhelyen, lelassított. Éreztem ahogy közelebblép hozzám de nem tudtam mit akar. Késő este volt, meleg, az utcai lámpák fénye világította be néhol a járdát. Jobb kéz felől egy park volt, oda kanyarodtunk be. Megállt majd elkezdett felém fordulni. Romantikus lett volna a helyzet, de számomra egyáltalán nem volt az. Nem akartam vele lenni, nem akartam ott lenni, nem akartam semmit, csak ezt éreztem egyfolytában. Ő meg már csukta lefelé a szemeit, hogy micsoda romantikus pillanat ez, meg kell koronázni egy csókkal. Húzódtam ahogy bírtam, és közben V.-ra gondoltam egyfolytában. Már majdnem összeért a szánk, amikor felordítottam, hogy: “Csak azt ne!” és erre keltem fel. Mint kiderült valóban elkiabáltam magam, mert öcsém már a szobában volt, és érdeklődött, hogy miért ordítozok hajnali fél6-kor amikor még sokan alszanak a szomszédban.
Hihetetlen megkönnyebbülés volt, hogy felébredtem. Semmi gond nem volt azzal a nővel, normálisan nézett ki, sőt még azt is mondom, hogy helyes volt, de nem Ő volt. Nem az volt akivel én akartam.
Reggel sokáig gondolkodtam ezen az álmon, hogy mit is jelenthet, de nem bírtam rájönni.
Végre péntek van, eltelt ez a hét. Egészen tegnapig nagyon vártam a hétvégét, de tegnap történt valami ami miatt most már nem várom annyira. Bár megyünk apához, végre, és jó lesz megint találkozni az öreggel, de a sok-sok tervezett program valószínűleg elmarad, ami miatt szomorú vagyok.

Báb.

Kicsit úgy érzem magam mintha be lennék bábozódva. Ide sem tudok rendesen írni, valahogy nem tudom kiírni magamból az igazi érzéseimet. A felszín alatt pedig nagyon hullámzik a tenger, ezért nem is merem sokszor, mert előfordul, hogy ami ma még egy gondolat abból holnapra örvény lesz, holnap utánra meg eltűnik mintha sosem lett volna. Azért mint tudjuk a bábokból előbb utóbb pillangók lesznek (ez de buzis gondolat) de én ha egyszer kitörök a burkomból az nagyszerű lesz. Sajnos azt tudom mondani, hogy ez még jóval odébb van, talán arra az időpontra tudom tenni, amikor meglesz az első saját lakásom. Nem mondom, hogy nem látom a fényt az alagút végén, de kurva messze van. Néha azért sikerül megélni a pillanatokat úgy ahogy azt kell, és kiszabadulni a saját magam alkotta burokból. Az ilyen pillanatok nagy része az amikor V-vel együtt töltünk egy kis időt. De említhetem azt is amikor öcsivel ülünk az autóban utazunk,és beszélgetünk, mint két testvér, a nőkről, az élet nagy dolgairól, és rájövünk, hogy a dolgok milyen egyszerűen működnek. Vagy amikor apával havi egyszeri találkánk alkalmával jól kibeszélgetjük magunkat. Tehát vannak azért pillanatok amikor sikerül, és azt érzem, hogy igen ez az én életem, de manapság ritka. Sokszor csak megszokásból teszem a dolgokat, de mintha nem is én lennék az, csak a testem.
Hiányzik a szabadság. Az utazás öröme, az, hogy bármikor elmehettem bárhova, csak akarnom kellett. Hiába na, szoknom kell még azt, hogy dolgozom, de nem baj, mert megbecsülni meg tudom, hiszen a mai világban össze kell tennem a két kis kezem, hogy egyáltalán van munkám.
Nem tudok írni mostanában, nem is tetszik ahogyan írok. Régebben sokkal frappánsabban írtam, és jobb stílusban. Most is amikor írom ezt a bejegyzést, valahogy rossz érzés fog el, mintha lenne valami nyomasztó a saját írásomban. Momentán az egyetlen dolog amit várok az a hétvége, és az, hogy találkozzunk V-al. Igazság szerint tudom, hogy vele kapcsolatban már most követek el hibákat. Olyan hibákat amiket mindig is elkövettem. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csupán olyasmikre, hogy vannak helyzetek amikor egyszerűen nem tudok nem feltenni egy kérdést, amit pedig nem kéne. Nem kéne mert nincs hozzá közöm, de mégsem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg voltak-e pasik a bulin stb. Igyekszem tiszteletben tartani az életét néha mégis úgy érzem, hogy egy egy kérdéssel túl messzire megyek. Néha viszont úgy érzem mellette élek ismét, de azt hiszem ez nem igaz. Ráadásul ha ezt mondanám neki biztosan félreértené. Világos, hogy el kell érnem egy olyan szintre amikor egyedül is jól érzem magam, de akárhogy is győzködöm magam, nem igazán látom értelmét. Az ember egy rohadt társas lény, és néhány különleges antiszociális egyéntől eltekintve, nem érzi magát jól a társai nélkül. Mondhat nekem bárki bármit, hosszútávon senki nem akar egyedül lenni. Aláírom, előfordulhat, hogy valakinek magányra van szüksége, de én hülyét kapok , ha egyedül kell lennem. Szerencsére azt, hogy unatkozzak mostanában elfelejthettem, mert az életem tele van programokkal, ha mást nem is csinálok, alszom mert olyan fáradt vagyok. Nevetséges, hogy ennyi idősen nem bírom ki délutáni alvás nélkül, 6-7 óra alvással ( na jó, van,hogy az nem 6-7- csak 3-4, de akkor is). Visszakanyarodva V-hez, egy gondolat erejéig. Még mindig sokszor érzem,hogy hiányzik. Nem igazán mondom senkinek, nem is próbálom pótolni a hiányát, viszont érzem belül, hogy sokszor csak üresség van ott ahol korábban ő töltött ki mindent. Nem panaszkodom, mert relatíve sokat találkozunk, és amikor együtt vagyunk az mindig különleges és igazán jó és olyankor úgy érzem hirtelen a világ megint megtelik színekkel. De néha ha egyedül vagyok, az jut eszembe, hogy meddig fog tartani ez az állapot. Legszívesebben megőrizném ezt az állapotot örökké, legalább ennyit, ha már többre nem vágyhatok. Mindenféle racionális gondolkodással ellentmond az amire néha vágyom.
Furcsa érzés az, hogy van a számlámon egy rakás készpénz, és valahogy mégsem akarom elkölteni. Szívesen adok belőle másoknak, de magamtól sajnálom a dolgokat. Hosszú percekig állok a boltban és 30-40 forinton gondolkozom, ami elég érdekes. Sosem voltam ilyen. Mindig úgy gondoltam, hogy a pénz csupán arra való, hogy elköltsük, hiszen ha elfogy idővel lesz másik helyette. Manapság azonban kicsit úgy vagyok, mint a mormota aki beletöm egy csomó mogyorót a pofazacskójába, igyekszem spájzolni. Nagyon vágyom egy saját élettérre, amibe senki nem szól bele, mégis rettegek tőle, hogy egyedül fogok majd élni társ nélkül.
Szívesen írnék mostanában, mindenfélét. Verset, novellát, regényt. Alkotnék de nem tudok. Részben úgy érzem nincs meg hozzá a tehetségem, részben pedig nem tudom kifejezni magam, kiírni magamból mindazt ami bennem van. Pedig jó lenne, de valami meggátol.
Néha esténként amikor lefekszem, csak bámulom a sötétet, és elképzelem mi minden lehetne benne. Hihetetlen jó érzés amikor csak fekszel a sötétben és melletted fekszik valaki és finoman hozzádér. Nem látod őt, de hallod ahogyan lélegzik, és érzed ahogyan végigsimít vagy hozzáér bármelyik testrészedhez. Mostanában erre vágyom a legjobban. Ez csak azért érdekes, mert nem teljesen szexuális töltete van ennek a vágynak, csupán az érzés hiányzik sokszor amikor valaki megérint.
Két kutya él bennem, az egyik hitvány és gonosz, a másik jó. A gonosz folyton a jó ellen harcol. Az, hogy melyik kutya fog győzni, az attól függ, hogy melyiknek adok többet enni…

Igényes vs sznob.

Mostanában az átlagosnál is jobban foglalkoztat a kinézetem. Már-már kezdek elmenni kicsit a sznobság felé, de szerintem még nem vészes a helyzet. Csupán odafigyelek arra, milyen kozmetikumokat használok, milyen ruhákat veszek fel, és próbálok igényes lenni. Egész jól érzem magam a bőrömben, olyankor amikor van időm magamra. Bár momentán egy hajvágás jót tenne, de talán a hétvégén sikerül összehozni. Most, hogy keresek némi pénzt, megengedhetem magamnak azt, hogy jobb minőségű termékeket vegyek. Persze elkölteni nem akarok az egészet, sőt. Spórolok keményen, hogy pár év múlva be tudjam fizetni a saját lakásom önrészét.
Azért nem lenne rossz ha ebben a városban lenne egy külön pasiknak készült kozmetika elérhető áron. Na meg néhány igényes bolt is elférne. De tudom, hogy a vásárlóerő itt nem akkora, hogy megérje ilyesmit csinálni.

Megtestesült.

A szingli lét előnye ma este két egész fej hagyma formájában testesült meg.

Emlékek.

Néha csak úgy eszembe jutnak dolgok. 1-2-3 év távlatából, emlékképek, amik valahogy belém égtek. Nem feltétlenül barátnős dolgokra gondolok most, bár tény, hogy az ilyesmik vannak többségben. Én rendszerint akkor éreztem magam a legjobban ha volt mellettem valaki akivel megoszthattam az életem.
Átbicegtem délután a céges dokihoz, aki elég szörnyülködő fejet vágott amikor meglátta a térdem. Először rögtön el akart küldeni traumatológiára, de aztán rábeszéltem, hogy nem olyan sürgős az. Szóval majd csak meggyógyulok előbb utóbb. Fájni még mindig piszkosul fáj, főleg reggel, de már alakul. Azért aranyosak az emberek ahogy aggódnak értem, bár nem szeretek ilyen sajnálós helyzetben lenni, de kicsit meglepett, hogy mennyien kérdezgetik, hogy na, hogy van a lábad/térded?
Visszatérve az emlékekre. Hihetetlen milyen régről is őrzök emlékképeket. Sok olyan van, amikor egy ember elmosolyodik, vagy nevet, és így gondolok vissza rá.

Azon is szoktam gondolkodni, hogy talán túlértékelem néha az embereket. Talán túl sok mindent teszek meg olyan emberekért, akik egyáltalán nem érdemlik meg. Vagy csak egyszerűen nem látom azt, hogy már régen nem értékelik azokat a dolgokat amiket én teszek. Persze igyekszem továbbra is jó szándékkal közeledni mindenki felé, de újabban kétszer is meggondolom, hogy ez az ember tényleg megérdemel tőlem ennyi mindent, vagy inkább másra kéne pazarolni az energiáimat. Ez most elég csúnyán hangzik, és azt hiszem valójában nincs így, mert általában mindenki viszonozza a kedvességet, meg senki nem várja el.
Csak ettől az állandó fájdalomtól a térdemben mogorva lettem és kötözködő.